Gyerekkor

Honnan is kezdjem? Akár a születésemmel is tehetném, mert anyámat és apámat a zene hozta össze, a Vándor Kórusban ismerték meg egymást.

A családi legendárium szerint úgy hároméves koromban esti mese helyett esti verset olvastak fel nekem Weöres Sándortól, és sokadszor hallva nem visszamondtam, hanem visszaénekeltem. Megszületett első szerzeményem! Apám azonnal lejegyezte, majd harmonizálta is. Rutinmunka ez a Zeneakadémián zeneszerzés szakon végzettnek. Nemzetközi hírű zenetudós volt, talán ma is sokaknak mond valamit a Maróthy János név.

Otthon volt pianínónk, pötyögtem is rajta dallamokat keresve, de azután kiköveteltem magamnak a gitárt. Folkzenész, Dabasi Péter tanítgatott, de gyorsan kiderült, hogy a hatéves gyereknek kicsi a keze a klasszikus gitárhoz, abba kellett hagynom. Az általánosban zenetagozatra kerültem, a szolfézs után jött az alaphangszer, a zongora. Néhány évig imádtam, de ekkor rájöttem, hogy ha leülök elé, képtelen vagyok bármit játszani magamtól. Csak a kötelezők voltak a kezemben, s nem értettem, miért nem létezik olyan az oktatásban, hogy azt mondják a gyereknek, játsszon valamit, ami belőle jön...

Hatévnyi tanulás után végeztem a zongorával, s érdekes módon ezután rögtön lett kedvem az otthoni hangszeren alkotgatni. A Fahrenheit idejében találtam meg a régi kazettáimat, felfedeztem rajtuk egy érdekes témát, ebből született a Tárd szét a szárnyad című dal.

S végre eljött az ideje a gitározásnak is. Az ifjabbak számára talán felfoghatatlan, de annak idején itthon nem lehetett jó hangszert kapni, a használható NDK-s vagy csehszlovák gitárok is legalább kéthavi fizetésnek megfelelő összegbe kerültek. Szerencsém volt, ezermester nagybátyám készített magának gitárt, a bundokat szinte ránézésre felhelyezve – de indulásnak ez is megfelelt.

KMK

A gimnáziumban osztálytársam volt a KMK nevű (gondolom, ez is magyarázatra szorul, hivatalosan Közveszélyes Műkedvelőként szerepeltünk, de természetesen a „közveszélyes munkakerülő” kifejezésre utalt a rövidítés) amatőr együttes énekese. Nem is annyira sulibanda, mint inkább lakótelepi zenekar voltunk. Változó tagsággal, profi zenésszé rajtam kívül még Kovács T. Péter, azaz Kokó lett, aki sajnos már jó ideje nincs velünk, harmincadik évét sem érhette meg. De most is magam előtt látom, ahogyan a házuk pincéjében bütyköli az MK-25 és az Unitra magnót, hogy az egyikből torzítót, a másikból keverőt hozzon létre.

A KMK-nak „köszönhettem”, hogy kitettek a gimiből, iskolai ünnepségen léptünk fel, a suliból már korábban kirúgott énekes ragaszkodott hozzá, hogy eljátsszuk a Szovjetunió című, nem éppen dicsőítő számunkat. Ez 1983-ban kimondottam rossz ötletnek bizonyult, azonnal kihúzták a konnektorból az énekcuccot, s miután hiába próbáltak a tanárok lebeszélni a zenekarosdiról, a barátaimról, év végén öt tárgyból húztak meg...

Sebaj, hiszen közben a Postás Zeneiskola jazz tanszakára is jártam, Folk Iván volt a gitártanárom, demózni az ő házi stúdiójában tudtunk. Igyekeztünk minél többet koncertezni, a nyolcvanas évek elején a lemezzel még nem rendelkező Pokolgép előzenekara voltunk. Ekkor már trióban játszottunk, a gitározás mellett énekeltem is. A kezdeti punk-rocktól jócskán eltértünk, egyre inkább a heavy metal felé fordultunk.

Ossian – a kezdetek

Amikor a Pokolgép és a Rockwell basszusgitárost cserélt, utóbbi bandába került Paksi Endre. Hívott, menjek én is, de néhány próba után kiderült, hogy a zenekarnak nincs nagy jövője a régi műsorral. Endre mutatgatta nekem új dalait, játszotta és énekelte is – felmerült bennem, hogy akár át is nyergelhetne az éneklésre. S ha így tesz, Kokóval és egy dobossal új zenekart hozhatunk létre. Ez lett az Ossian.

Eleinte dallamos rockot játszottunk, remélve, hogy ezt beveszi az egyetlen kiadó vezetőinek gyomra. De nem tűnt úgy, hogy valaha is megjelentetnék a lemezünket. Akkor meg miért fognánk vissza magunkat? Legalább zúzzunk egy jót!

Persze az kevés volt nekünk, hogy csak magunknak játsszunk. Lemezünk nem volt, tévében,rádióban nem szerepeltünk, legfeljebb amatőrfesztiválokon léphettünk fel, úgyhogy ki kellett találnunk valamit,hogyan juttatjuk el zenénket a közönséghez. Mindenki beadta használt kazettáit, két demónkat vettük fel rájuk, még borítót is készítettünk hozzájuk, s nekiálltunk osztogatni Scorpions koncert előtt az MTK stadion bejáratánál.

Vírusként terjedtek a dalok az országban, másolgatták a kazettákat az emberek. Nem sokkal később úgy tudtunk önálló turnét csinálni, hogy minden helyen ismerték a zenénket. Előzenekarként is egyre feljebb jutottunk, 1987-ben a Pretty Maids, majd a Helloween előtt játszottunk, egy évre rá az U.D.O. zenekarral turnéztunk. Amikor a lemezgyáriak észlelték, hogy ezrek éneklik a dalainkat, már szívélyesebben fogadtak minket. Érdekes egyébként, hogy ugyanazt a demót vittük el nekik, mint korábban – akkor azt mondták, nem lemezre érett az anyag, ezúttal pedig azt, hogy na végre, erre vártunk!

Ossian – a siker

Nyolc lemezt készítettünk, időnként változó tagsággal. Szerettem csinálni, élveztem az alkotást és a sikert is. Sűrű volt ez az időszak, minden évben jelent meg albumunk, készült hozzá egy-két klip, tavasszal és ősszel pedig turnéztunk. Másképp működött a koncertezés, mint manapság, nem csak hétvégén lehetett fellépni, a kéthónapos turnékon volt vagy harminc bulink. Rockklubok még nem léteztek, sportcsarnokokban és művelődési házakban játszottunk. Személyes kedvencem Debrecen és Nyíregyháza volt, a legjobb hangulatú bulikat ezekben a városokban adtuk.

Külföldön is többször jártunk, volt olasz és német turnénk, játszottunk Ausztriában és a Szovjetunióban. Pedig nem volt könnyű akkoriban kijutni, munkaútlevél és devizaszámla kellett hozzá, valamint az Interkoncert ajánlása. Amikor még az első album megjelenésekor az Iron Maiden előtt léptünk fel, az angol zenészek meghallgatták a műsorunkat, s annyira tetszett nekik, hogy felvetették: legyünk mi az előbanda a teljes európai turnén. Ehhez azonban pénz kellett volna, s a kiadó érthető módon nem fizetett be minket, hiszen még a környező országok magyarlakta területein sem terjesztette a lemezünket, nem hogy Nyugat-Európában.

Pedig Erdélybe a forradalom után mi mentünk ki másodikként a magyarok közül, a Bikinit követve. Még javában forró volt a helyzet, mégis életre szóló élményben volt részünk, amikor az örömében síró, zokogó közönségnek játszottunk.

1994-ben ért véget a történet, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán volt a búcsúkoncertünk, zsúfolásig telt ház előtt.

Fahrenheit

Vörös Gáborral és Tobola Csabával együtt maradtunk, egyedül énekes hiányzott a zenekarból. Többeket kipróbáltunk, jók voltak, de mi hárman már évek óta együtt zenéltünk, tökéletes egységet alkottunk, amit negyedik ember csak megosztott volna. Így jött a már a KMK-ból ismert trió felállás. Az éneklést komolyan vettem, tanárhoz is jártam, de tudtam, nem vagyok igazi frontember, nem fogok tömegeket vonzani a színpad elé. Elsősorban gitárosnak tartom magam – főhősnek lenni pedig nem is igazán zenei kategória...

Persze a Fahrenheit nem azzal a céllal alakult, hogy sztárzenekarrá váljon. A dalok zenéje és mondanivalója sem célzott tömegeket. Érdekes módon mégsem kellett kuncsorognunk a kiadóknál, egyszerre négy cég is megkeresett minket az induláskor. A Sony Musicot választottuk, az első két lemez ott jött ki, de hiába szólt több albumról a szerződés, nem hogy harmadikat nem készíthettünk a kiadónál, az előzőek forgalmazását is leállították. Amivel a mai napig pénzt vesznek ki saját zsebükből is, mert tudom, hogy sokan keresik az első két lemezt. A harmadikat már szerzői kiadásban jelentettük meg.

Tehát tömegek előtt ugyan nem játszottunk, mint az Ossian idején – volt viszont olyan, viszonylag kisebb táborunk, amely értette, érezte a zenénket. Akikre rátaláltak a dalaink, meg is szerették azokat. Klubestjeinkre életünk végéig jó lesz visszaemlékezni, hihetetlenül kellemes, meghitt hangulatban zajlottak. Megértettem azokat a világsztárokat, akik alig várják, hogy a stadionok után kisebb klubokban lépjenek fel. Húszévesen engem is elsősorban a siker motivált, idősebben azonban már fontosabbá vált maga a zene, s hogy azt értő közegben művelhessem.

A Fahrenheit igazából sosem oszlott fel, néhány évvel ezelőtt ismét kedvünk támadt pár koncerthez, azóta viszont újra „szundít” a zenekar.

Kiss Forever Band

A Fahrenheittel lényegében egyszerre jött létre a Kiss Forever Band. Váry Zoli azzal lepte meg magát születésnapján, hogy összeverbuválta a gyerekkoruk óta Kiss-fanatikus zenészeket, játsszunk együtt néhány dalt a nagy kedvenctől. Olyan jól sikerült a buli, hogy Fűzfa Zoltánnal és Tobola Csabával együtt zenekar lett belőlünk. 2005-ben Radek Sikl vette át Csaba helyét a dobok mögött.

Kezdetben csak a fél arcunkat festettük ki, Kiss-pólóban léptünk fel, de azután szép lassan az összes külsőséget átvettük, a sminktől a ruhákon, csizmákon át a pirotechnikai elemekig. Nem állítom, hogy a hazai közönség rögtön vette a lapot, hiszen a stílus, az amerikai rock and roll sosem volt nálunk népszerű. (Egyebek mellett ezért is vágtam bele, végre művelhettem ezt az irányzatot.) Inkább vártak volna tőlünk Ossian vagy Sing Sing számot. Nem csoda, hiszen akkoriban még alig akadt itthon tribute zenekar, nehezen fogadtattuk el magunkat. A Kisstől legfeljebb az I was made for lovin' yout ismerték, de arról sem tudták, hogy a Kiss dala...

Szerencsére ma már más a helyzet, de tény, hogy külföldön többet koncertezünk. Baráti meghívásra mentünk ki Németországba, ott többen is felfigyeltek ránk, visszahívtak, s egyre terjedt a hírünk, előbb Közép-Európában, később a teljes földrészen. Nemrég számoltuk össze, eddig huszonhárom országban léptünk fel. De nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a buli után a szervezők azonnal szerződnek velünk a jövő évi időpontra. Esélyünk sincs haknira venni a produkciót, az esetek döntő többségében önállóan koncertezünk, vagy épp mi vagyunk az adott fesztivál fő attrakciója. Tizenöt év alatt három albumot készítettünk, s talán negyedik is lesz hamarosan.

Koncz Zsuzsa

Már az Ossian ideje alatt több felkérést kaptam más produkcióktól. Hűséges voltam a zenekarhoz, nem akartam máshol is játszani, általában vendégként szerepeltem többek között Ákos és Révész Sándor egy-egy lemezén, illetve tiszteletbeli tag voltam az East együttesben. Élveztem, hogy más stílusokban is kipróbálhatom magam, és sokat tanultam belőlük, valamint zenésztársaimtól.

Egyszer Koncz Zsuzsa lemezfelvételére hívtak el, egyetlen rockos, virtuóz szóló erejéig. Elmentem, feljátszottam – ennyiben is maradtunk. Egy évre rá viszont már turnéra invitáltak, s azóta is tagja vagyok a zenekarnak.

Ősi zenész-szokás az öltözőben ülve találgatni, vajon mennyien lesznek a bulin. Itt szoktam le erről, mert minden turnéra mindig elkel az összes jegy elővételben. Jó érzés olyasvalakivel játszani, aki évtizedek óta profin műveli a szakmát, s ezt a közönség is elismerni. A többi zenésszel is nagyon jól megértjük egymást, remek a társaság. Tizenvalahány év alatt még egyetlen hangos szó nem esett a turnébuszban! Nagyon jó, ha értjük egymást zeneileg, ám ha még emberileg is képesek vagyunk erre, annál többet elképzelni sem tudok.

Tanítás

Amikor már sokan ismerték az Ossiant, egyre többen mondták, hogy tetszik nekik, ahogyan játszom, szeretnének tanulni tőlem. Előképzettség és gyakorlat nélkül vágtam bele, otthon, a kis szobában fogadva a tanítványokat. De nem éreztem, hogy akár őket, akár engem előbbre vinne ez a fajta oktatás. Nem volt tanterv, nem volt oktatási segédlet – hiányzott a szervezettség.

Póka Egon a legjobbkor keresett meg, hogy csatlakoznék-e az induló Kőbányai Zenei Stúdió gárdájához. 1998-tól tanítok a suliban gitárt és zenekari gyakorlatot. Akkoriban nagyon felhígult a szakma, zenei minimumot megközelíteni sem tudók jutottak szóhoz, vagy inkább még a csapból is ők folytak... Mi abban reménykedtünk, hogy tíz évvel később már a nálunk végzetteket hallgathatjuk színpadról, tévéből, rádióból. Olyan képzett zenészeket, akik bárhol megállják a helyüket. S megdöbbentő módon így is történt.

Olyan érzés ez, mint amikor végre befut a zenekarod, sok-sok évnyi küszködés után. Úgy érezzük, gyökeresen megváltozott a szakma, s ebben nekünk is részünk van.